Telkibánya és környéke egykor Magyarország és Európa első számú aranytermelő vidéke volt, ma pedig a sűrű erdővel benőtt, rejtélyes és akár több tíz méter mély aknái őrzik e letűnt kor emlékét. Kalmár István, hobbiból, ipari alpinista technikát és professzionális eszközöket alkalmazva ereszkedik le ezekbe a járatokba. Fő célja nem a puszta kalandkeresés, hanem a beesett, pusztulásra ítélt erdei állatok kimentése, emellett pedig az értékes történelmi relikviák felszínre hozása a helyi múzeum számára.
A Zempléni-hegységben található település a középkorban élte fénykorát, a bányászati tevékenység pedig érdemben Amerika felfedezésével szűnt meg, mivel az onnan érkező arany és ezüst gazdaságtalanná tette a helyi kitermelést. A Kánya-hegyen és környékén a bányászat úgynevezett horpabányászattal indult a hegy magasabban fekvő rétegeiben, amelyhez a középkori bányászok apró ékeket és gólyaorr-csákányokat használtak a kitermeléshez.
Azonban az egykori tárnák szellőztetésére szolgáló légaknák ma is tátongó, tölcsér alakú veszélyforrást jelentenek az erdő mélyén. Megtudtuk, hogy az egyik ilyen akna eredetileg akár a 183 méteres mélységet is elérhette, de még a feltöltődött részek is gyakran ötven méter mély körüliek.
Halálos veszélyt rejtenek a mélység mellett a láthatatlan gázok is. Mintegy húsz évvel ezelőtt egy tragikus baleset rázta meg a környéket, amikor mérgezés miatt életét vesztette egy geológushallgató az egyik bányában. Ez a máig kísértő eset az oka annak, hogy a helyiek a mai napig gyakran intik óvatosságra Istvánt, annak ellenére, hogy értékmentő tevékenységét kifejezetten pozitívan ítélik meg.
Elárulta, hogy elhivatottságának gyökere egy 1990-es fiatalkori élményig nyúlik vissza, amely örökre meghatározta a vidékhez fűződő viszonyát. Ő maga kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem hivatásos régész, hanem egykori ipari alpinista és lelkes állampolgár, aki a barlangászmúltjából hozott tudást is kamatoztatja. Rádiós és telefonos riadóláncra épülő, szigorú biztonsági protokollal ereszkedik a mélybe, hogy az aknákba zuhanó kétéltűeket, szalamandrákat és békákat, vagy a ritkábban pórul járó emlősöket visszajuttassa a felszínre. Munkáját, amelyet mindig igyekszik a legkisebb kockázattal végezni, az Aggteleki Nemzeti Parkkal egyeztetve folytatja, szigorúan figyelembe véve a téli időszakban ott telelő denevérek nyugalmát.
A mentési munkálatok ráadásul olykor nem várt megfigyelésekkel is párosulnak, mivel az egyik leereszkedés során például sikerült lefotóznia egy olyan ritka denevérfajt, amely apró mozgási körzete ellenére évtizedek alatt eljutott az ország nyugati feléből egészen a Zemplénig.
Soha nem tartja meg magának a feltárás során felszínre hozott, az egykori kemény fizikai munkát bizonyító kopásnyomokat viselő szerszámokat és akár hatszáz éves emlékeket. Minden tárgyi leletet felajánl a helyi múzeum számára.
„Én azt mondom, csúnya dolog egy otthoni vitrinben rejtegetni ezeket. A múzeumban ugyanúgy megnézhetem a saját leleteimet, de ami a legfontosabb, hogy ott mások is láthatják őket” – nyilatkozta lapunknak.
Hozzátette, hogy mindezek által elhatárolódik az úgynevezett urbextől. Úgy véli, az urbexelés pusztán öncélú tevékenység, míg az ő esetében egyértelműen az állatmentés a fő mozgatórugó, a leletmentés pedig csupán ehhez társuló, szakmai felügyelet mellett végzett közösségi régészeti feladat. Éppen ezért a közösségi médiás bejegyzéseiben sosem jelöli meg a pontos helyszíneket, tudatosan távol tartva ezzel az urbex tevékenységet végzőket az erdő mélyén rejtőző, omlásveszélyes aknáktól.
Két évvel ezelőtt a Veresvízi-bánya egyik oldaljáratában falétrát talált, amelynek kora a bánya jellege alapján az 1400-as évekre tehető, hiszen a nyomok arra utalnak, hogy egy földrengés után ezen a részen egyszerűen felhagytak a munkával. Ehhez az ikonikussá vált bányához kötődik egy ma is élő helyi legenda, miszerint egykor több száz bányász vesztette életét a hatalmas omlásban, amelynek következtében a vérük vörösre festette a patak vizét.
A bányászat történetének akadnak további izgalmas részletei is, amelyeket a felszínre hoz. Megtudtuk, hogy a bányavizet kivezető, úgynevezett altárókban dolgozók régen ugyanazt a bért kapták, mint a közvetlenül az aranyat kitermelő munkások, hiszen a víz kizárása a járatokból legalább annyira létfontosságú volt a termelés szempontjából.
Míg a mélyben ez a kemény fizikai munka zajlott, a felszínen, a Veresvízi-bánya közelében pezsgő élet folyt. Itt feküdt ugyanis Koncfalva, egy egykori bányamérnökről elnevezett település, amely évszázadokon át kovácsműhelyekkel és munkásszállókkal szolgálta ki a bányákat. Bár a falu mára elpusztult, Kalmár István szerint a hely varázsa egyáltalán nem tűnt el.
„Ha az ember leül ott egy kicsit, és van benne némi fogékonyság a múlt iránt, szinte kézzelfoghatóvá válik számára az elmúlt korok súlya”. – mondta.
Kalmár István folyamatosan fejleszti a dokumentáláshoz használt technikáját annak érdekében, hogy ezek a lassan feledésbe merülő történelmi aknák ne vesszenek végleg homályába. A közelmúltban professzionálisabb világítástechnikát vetett be odalent, valamint egy olyan drónt is beszerzett, amellyel magukat a tölcsér alakú erdei gödröket is képes berepülni.
Célja, hogy minél részletgazdagabb, referenciaértékű anyagokon keresztül megőrizze és láttassa ezt a páratlan föld alatti világot az utókor számára.
Ha fontosnak tartja a független helyi újságírást, most duplán segíthet. Az Aspektus+ programnak köszönhetően minden felajánlott forint mellé még egy érkezik. Itt támogathatja a Borsod24 adománygyűjtését.
